A szociálpszichológia kedvelt és egyik legismertebb kísérlete az a vizsgálat, melyben egy csoport beépített ember állítja egy látványosan hosszabb vonalról, hogy az rövidebb, mint a többi bemutatott vonal. Egyetlen bánatos és avatatlan kísérleti személyünk pislog, fejét vakarja, ám az esetek többségében végül nagyot bólint a többségi összhangzatra. Látása, megítélése ettől még nem (vagy nem feltétlenül) változik, ám keveseknek van mersze ebben a helyzetben az árral szemben csapkodni. Az ilyen és ehhez hasonló kísérleti elrendezések jól szemléltetik azt az alapvető pszichológiai feladványt, amivel egy meleg ember nap mint nap szembetalálja magát és amiből a melegek lelki nehézségeinek jelentős része eredeztethető. Elütni a többség által elfogadott normáktól nem éppen a legpihentetőbb vállalkozás – nagy bátorság kell hozzá, ha valaki nyíltan akarja tenni.

A homoszexualitás némileg különbözik attól a problémától, hogy melyik vonalat látod hosszabbnak. Míg az utóbbi csupán egy adott helyzetben elgondolt véleményed (amit még így is megerőltető felvállalnod a többség ellenében), addig melegként az életedet, vagy az életed egy szakaszát töltöd. A melegség nem csupán a szexualitásodat érinti, hanem a párválasztásodat, vonzalmaidat, szerelmeidet is. Ez érthető módon kihatással van a boldogságodra, elégedettségedre, ami pedig életed minden területét befolyásolhatja, sőt, testeddel, külsőddel való viszonyodat, végső soron pedig önmagaddal kapcsolatos képedet, magabiztosságod, büszkeséged, önbizalmad, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Így tehát az életed minden területe, végső soron saját személyiséged, identitásod kerül kapcsolatba mindazzal, ami a többség számára elutasított, lenézett, megvetett, szégyellnivaló, sőt, akár még gyűlölt is lehet. Vagyis egy szóval: vállalhatatlan.

Ez a vállalhatatlanság vezette a melegséggel foglalkozó kutatókat ahhoz a felismeréshez, amit a pszichológiában kisebbségi stressz elméletnek neveznek.  Ennek lényege, hogy az – esetünkben - szexuális kisebbséghez tartozók mindennapi életük során nem élvezik a többségi támogatásból eredő előnyöket, sőt, egy ezzel ellentétes erő, a megbélyegzés hat rájuk. A stigmatizáltság nem csak abban a szélsőséges esetben jelentős lelki tényező, ha emiatt konkrét fizikai erőszakra kerül sor – a megszégyenülés ránk, társas lényekre épp elég fájdalmas hatással van. Mindannyiunknak van a tarsolyában néhány olyan hátborzongató emléke, mikor szerettünk volna a föld alá süllyedni valamilyen tettünk, vagy tulajdonságunk napvilágra kerülése okán. Ahhoz, hogy az ilyen helyzetekben tovább tudjunk lépni bátorságunkra, önbizalmunkra, erősségeink tudatára van szükségünk, ám még mindezekkel felvértezve is kellemetlen az élmény, szégyenünkben "égünk", pocséknak érezzük magunkat egy időre és testünk is vészjeleket ad: megtapasztalhatjuk a "harcolj vagy menekülj" reakciót (szívünk hevesebben dobog, "leizzadunk" a tulajdonképpeni lelki erőfeszítéstől).

Jean Paul Sartre, az egzisztencialista filozófus szerint a "pokol, az a többiek", vagyis ő úgy gondolta: egymásnak tudjuk a legnagyobb kínt okozni azzal, hogy megítélünk, véleményt alkotunk, lenézünk, megbélyegzünk. A kisebbségi stressz tulajdonképpen ugyanezt jelenti, csak a pszichológia nyelvén. Korábban a melegség betegségelméletét azzal támasztották alá, hogy a melegek körében statisztikailag több lelkileg sérült, pszichés problémákkal, öngyilkosság gondolatával küzdő embert találni. A megkísérelt/sikeres öngyilkosságok szempontjából is veszélyeztetettebb ez a csoport. Csakhogy mindez valójában következmény – a meglepő éppen az, hogyan képesek a kisebbség bizonyos tagjai (szerencsére egyre nagyobb számban) a stigmák ellenében egészségesek maradni? Mert a melegség mára igenis egyre inkább vállalható, sőt, akár erőforrások is meríthetőek belőle.

Ezen a ponton érzem a blog-normák szorítását, posztom megint túl hosszúra nyúlik. A normaszegésből eredő izzadást elkerülve, mégis önazonosan maradok így annál, hogy eddig vázoltuk az LMBTQ lelki nehézségek fő forrását: a kisebbségi stresszt. Egy későbbi posztban folytatom majd ezt a témát azzal, hogy milyen külső-belső tényezők lehetnek segítségünkre a kisebbségi stressz nyomásával szemben. Zárógondolatként annyit még mindenképpen ide fűzök: ez nem csupán elvont pszichológia. A kisebbségi stressz elmélet éppen arra mutat rá, hogy bármilyen többség tagjaként személyes felelősségünk van a másik boldogságának, pszichés és testi jóllétének megalapozásában. Az életünket személyes találkozások sora képezi, ahogy Sartre-nál, úgy a valóságban is egymás tükrei vagyunk és sem egyénileg, sem közösségileg nem mindegy, hogy a másik hogyan látja rajtunk keresztül önmagát – és mi rajta keresztül önmagunkat.