HTML

Melegpár blog

Meleg, transznemű, queer párkapcsolatokról, gyerekvállalásról, szerelemről, szexről tabuk és félelmek nélkül. Heteró és meleg szemmel, a pszichológián innen és túl, komolyan kíváncsiak számára!

Szembesítő

2012.07.26. 22:43 melegpar.hu

Elköltöztünk

A blog további bejegyzései a melegpar.hu/blog oldalon érhetők el.

Szólj hozzá!


2011.11.06. 12:54 melegpar.hu

Ellenszélben élni II. - A megküzdés

Egy korábbi bejegyzésünkben már írtunk arról, milyen problémákat vet fel a kisebbségi stressz. Mielőtt telefújt zsebkendőkkel dobáljuk körbe a szobát bánatunkban, most feltérképezzük, mi segíti az LMBTQ embereket abban, hogy eredményesen küzdjenek ellene. A képlet egymondatos is lehetne: a támogatás, az erőforrások, amikhez a személy hozzájuthat. Ez több irányból érkezhet és értelemszerűen minél több van belőle, annál szerencsésebb a helyzet. A különböző forrásokat elrendezhetjük egy tengely mentén, kívülről befelé haladva.

A tengely egyik végpontját jelöli ki a társadalom, az állam által biztosított lehetőségek és környezet, melyben emberünk él. Ide tartoznak a törvények, melyek a világ naposabb oldalán előírhatják, hogy mindenkinek egyenlő joga van például partnerével örökbefogadni, házasodni, vagy szélsőséges esetben betilthatják a melegség mindennemű megnyilvánulását. Továbbhaladva a tengelyen következhet a heteroszexuális emberek szűkebb csoportja, egyszerűbben szólva a fontos személyek, tanárok, barátok és a család. Az ő megértésük, bíztatásuk igazi védőpajzs a támadásokkal szemben, hisz kevésbé fáj a fújoló idegenek véleménye, ha hátad mögött tudhatod a szeretteid, példaképeid! Azonban ehhez a forráshoz csak a coming-out folyamatán keresztül juthatsz hozzá, nincs homlokodra írva nemi identitásod vagy szexuális orientációd, így környezeted e nélkül nem kap esélyt, hogy mindenestül elfogadjon (és persze, hogy ezt könnyű mondani, meg rosszul végződhet, ám a témára szorítkozva tény, hogy ezek a személyek erőforrásaiddá válhatnak – sajnos nem minden esetben).

Az egyik fő erőforrás, melyből a kisebbség tagja meríthet maga a kisebbségi csoport. A közösségben megbélyegzés nélkül, felvállaltan lehet mozogni (nyilván ide is vonatkoznak kitételek, de erről egy későbbi posztban). Ami a leglényegesebb: mivel világban való eligazodásunkat megalapozza a közösség, melyhez tartozunk, a kisebbségi csoport támogatása lehetőséget ad arra is, hogy ne a heteronormatív társadalom, hanem egy stabilan támogató kisebbség normáit tegyük magunkévá, itt találjunk mintákat és ehhez viszonyítsunk, mikor értékeket választunk. Ez abban segít, hogy melegként ne az önmegkérdőjelezés legyen a személy elsődleges gondja, sokkal inkább olyan „hétköznapi” események, mint a párkapcsolati működés, vagy például a karrier. A saját csoport jóváhagyást és kontextust biztosít a kisebbségi személy érzései, tapasztalatai, tehát végeredményben létjogosultsága számára.

Elérkeztünk a tengely másik végpontjára: a belső védőfaktorok területére. Ide tartozik mindaz, ami a személyiségből adódik: az önbizalom szintje, a megküzdési módok, az énkép összetettsége, az, hogy mennyire érzékeny valaki a külső negatív hatásokra. A megküzdési módok sokfélék lehetnek, például ide tartozhat, ha valaki a felelősséget mindig külső tényezőkre hárítja, így megvédi önértékelését, saját felelősségét elutasítva. De az is egy ilyen – sokszor nem tudatosuló – stratégia, ha valaki úgy gondolja, hogy az életproblémái hosszútávon előnyére válnak, fejlődését segítik elő. Nyilvánvaló, hogy az ilyen hozzáállással könnyebb lesz elfogadni a nehéz időszakokat, mint akkor, ha úgy véljük, a sors folyamatosan büntet és csapásokat mér ránk. Az énkép összetettsége azért lényeges, mert minél fontosabb egy-egy tulajdonságunk számunkra, annál érzékenyebbek leszünk az ezt érő kritikára: például ha úgy jellemzem magam, mint karcsú feminista nő, akkor állandó támadásként élhetem meg a súlyomra, vagy alárendelt női szerepemre vonatkozó megjegyzéseket. A melegséggel kapcsolatban lényeges itt még az úgynevezett internalizált homofóbia szintje, ami azt jelenti, mennyire teszi valaki magáévá a társadalom homoszexualitással kapcsolatos előítéleteit. Ha ennek szintje magas, akkor ez szűrőként funkcionál a külső védőfaktorokhoz való hozzáférés útjában: a személy nem fog tudni hinni abban, hogy ő melegként elfogadható, szerethető és sokkal befogadóbb lesz az olyan jelzésekre, melyek alátámasztják ezt az elképzelését.

Ezek tehát a kisebbségi stresszel való megküzdés lehetséges pontjai.  Az egyes szintek fejleszthetőek, például dolgozhatsz az önbizalmadon, hogy magabiztosabban tudd elfogadni a számodra fontos tulajdonságaidat. Ez egyéni boldogságod javítja, van azonban egy csavar is a történetben: ez pedig nem más, minthogy a védőfaktorok rendszere körkörös. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, erősíted-e a közösséget, vagy elutasítod azt. Az erős közösség képes lesz megtámogatni azokat, akik még bizonytalanok, nehézségekkel küzdenek az önelfogadásban. Akik ebből a forrásból merítettek, azok aztán sokszor képesek lesznek visszaforgatni pozitív energiáikat a „rendszerbe”, például aktivizmussal, vagy akár azzal, hogy felvállalásuk nyomán a közösség egyre inkább „láthatóvá”, ezzel párhuzamosan vállalhatóvá válik. Az erős érdekvédelem és felvállalás pedig pozitívan hathat a tágabb társadalmi közegre, akár úgy, hogy az egyes emberek többször kerülnek személyes kapcsolatba melegekkel, transzneműekkel, queerekkel és ezáltal sztereotípiáik átadhatják helyüket valós tapasztalatoknak, vagy azzal, hogy az érdekvédelem képviselete által komolyabb politikai tényezőt jelenthet az LMBTQ közösség, ezzel elősegítve a számukra előnyös törvények kialakítását. Persze ezek a folyamatok nem ilyen végletesen leegyszerűsíthetőek, ám például a feminista mozgalmak mintája már megmutatta, milyen sokat lendíthet az aktivizmus egy-egy társadalmi csoport esetében.

Szólj hozzá!


2011.10.13. 00:18 melegpar.hu

Coming Out Day

Ezen a héten volt a Nemzetközi Coming Out Nap. A magyarországi rendezvények szervezőitől érkező meghívásnak eleget téve, kedd este egy előadást tartottunk (www.melegpar.hu/esemenyek) a coming out pszichológiájáról.

Az előadáson - ami sokkal inkább hasonlított egy nagycsoportos beszélgetéshez - megpróbáltuk végigjárni egy vállalkozó kedvű jelentkezőn „bemutatva” az egyes állomásokat, a hozzájuk kapcsolódó nehézségeket, kétségeket és félelmeket. A blog adta kereteket természetesen jóval meghaladják, hogy közöljük az ott elhangzottakat, mind tartalmilag, mind személyességüket illetően, de egy kis ízelítőt fontosnak tartunk adni arról, amit ma tudunk arról a folyamatról, ami a felismeréstől a teljesen nyitott és látható életig vezet(het jó esetben). Nézzük meg talán a legnehezebb állomás, az önelfogadás hátterét.

A saját melegségére ráébredő , legtöbbször fiatal serdülőkorú személyre először az önelfogadás, a saját érzéseivel való szembenézés nehézsége vár. Amikor valaki először döbben rá arra, hogy a körülötte lévő osztálytársak, barátok közül egy-kettő azonos nemű kortársára vélhetően nem úgy néz, mint a többi fiú vagy lány társa, egy sokszor nagyon hosszú, és általában jellemző állomásokat tartalmazó út vár.

Az első felismerés egy nagy adag kétségbeesést, szégyent, valamint kétséget és bizonytalanságot hoz magával. Az első és a második oka ugyanabban rejlik: mindannyian egy olyan környezetben növünk fel, ahol a heteronormativitás (azaz minden fiú a lányokba, és minden lány a fiúkba szerelmes, és később az ellenkező nem egyik tagjával életét összekötve családot alapít) „elvárás” és egyértelmű viszonyítási rendszer, ami lépten-nyomon, a mindennapi érintkezésekben visszaköszönő, a másként érzőt arcon csapó egyetlen valóság. És ezzel egy időben ugyanez a környezet még azzal is tetőzi ezt, hogy jó előre biztosítja a másként érzőt: élete alacsonyabb rendű, erkölcstelen, megvetendő, a társadalmi normák ellen való, nincs számára hely egy tisztességes családban/közösségben/társadalomban. Felcseperedve már az óvodától kezdve „csöpögteti” a többségi társadalom ezt a fajta lenézést a melegek irányába szitokszavak, viccek, ugratások és csúfolások formájában.

Az az érzés, hogy valaki az azonos nemű társába szerelembe esve felismerni véli magán a régtől rettegett homoszexualitás tényét, egyszerre húzza ki alóla azokat a megtartó „kereteket”, melyeket a heteroszexualitás a szilárd és elfogadott jövőkép biztosításával nyújtani tud, és ezzel párhuzamosan elárasztja azzal a szégyenérzettel is, hogy egy olyan másik útra „lépett” (persze mi tudjuk, hogy dehogy lépett ő, sokkal inkább „rakta a teremtő/a biológia/a természet”, világnézetnek megfelelő rész aláhuzandó), amiről még nem tudja, hogy ott milyen életmód várja évek, évtizedek  múltán. Egy dolog biztos csak: a társadalom teljes megvetése.

Nem könnyíti meg e fiatalok helyzetét az sem, hogy ilyenkor nincs épkézláb minta, amihez nyúlhatnának. Hallomásból talán ismernek melegeket, de őket is inkább csak szülei hetykén odavetett, „agglegény a Béla kollégám, de szerintem inkább buzi, úgyhogy a gyereket ne hagyjuk vele egyedül majd a karácsonyi bulin” vagy „Júlia nénikéd olyan csúnya és férfias, nem gondolod, hogy leszbi?” típusú, támpontnak biztos nem mondható félmondatain keresztül. Nincs egy orvos nagybácsi, egy hentes unokatestvér, vagy egy könyvkereskedő (elég volt a tipikus foglalkozásokból J) szomszéd. Olyan személyeken, akiken keresztül az egyén a melegség szexuális tartalmának kínzó és még elképzelhetetlen vetületén (ami kb. amúgy is csak 10%, csakúgy, mint egy heteroszexuális kapcsolatban) túl bármilyen egyéb információval gazdagítaná arra vonatkozóan, hogy melegként is lehet tisztességes, társadalmi és családi elfogadásnak örvendő életet folytatni, nem kell minden értékről lemondani, amit a heteronormativitás felmagasztalása - akarva-akaratlanul - minden egyéb életformától a végletekig elragad.

Ezért tartjuk fontosnak, hogy legalább ezen a napon felhívjuk külön a figyelmét mindenkinek, hogy egyrészről aki melegként teheti, vállalja fel környezetében önmagát, mert nem tudhatja, hogy személyes életútjának példáján keresztül, közvetve később hány, magát melegnek felismerő személy életét könnyíti meg (saját helyzetében keletkező előnyökről majd később).

Illetve a heteroszexuális többség figyelmét is fel szeretnénk arra hívni, hogy maga körül olyan légkört próbáljon meg teremteni, ami a másság felvállalását lehetővé teszi. Egy pillanatra álljon meg és gondolja végig, hány meleg ismerőse is van. Ha egy sem, akkor a - társas kapcsolatok átlagát figyelembe véve kalkulált - kb. 150 ismerőse között 8-10-et még nem győzött meg arról, hogy Ön érdemes az őszinteségükre és barátságukra, mert elfogadó és előítéletektől mentes kommunikációjával azt közvetíti környezete felé: az emberi értékek fontosságát tartja előrevalónak, nem pedig a szexuális kisebbséget kirekesztését és lenézését éltető gondolkodást.

Happy Coming Out Day!

 

Szólj hozzá!


2011.09.08. 21:46 melegpar.hu

A „T” világa – Itt kezdődik...

„Tükrömből nem az néz rám, ki bennem él!

Jöjj lelkem tárulj fel, kit rejtesz áruld el!”   

Kedves Olvasó!

Először is szeretnék neked bemutatkozni: Bandi vagyok. Transzszexuális férfi. 33 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot egy vidéki kisvárosban. A szüleim az Andrea nevet adták nekem születésemkor, és elkezdték felelősségteljes nevelésemet, hogy én is bejárhassam azt az utat, amit a sors jelölt nekem. Akkor még senki nem sejtette, hogy a mi családunk kicsit más lesz, mint az átlag. Van egy nővérem is, mindkettőnket ugyanazzal a gondoskodással és szeretettel neveltek. Mindenki azt hitte rólunk, hogy ikrek vagyunk, pedig 3 év különbség van közöttünk. De amíg ő babázott, addig én fára másztam, fociztam, kisautóztam. Ekkor még nem tudatosult bennem, hogy ez a fiúk dolga, de azt már furának találtam, hogy miért akarják, hogy babázzak és szoknyában járjak. A rokonok jókat mulattak ezen, s mivel nálunk szokás, hogy mindenkire becenevet ragasztanak, így elneveztek Gyurinak. Nekem ez nagyon tetszett. Míg ők ezt viccesnek tartották, addig anyukám állandóan felháborodott, kikérve magának, hogy én kislány vagyok, nem pedig fiú. Az iskolába kerülve tapasztaltam meg először, hogy sem a lányok, sem a fiúk nem játszanak velem. Már ekkor szembesültem azzal,hogy milyen magányosnak lenni. Nem voltak barátaim, egyedül ültem az iskolapadban is. Nem fogadtak el, más voltam, mint ők.

17-18 éves koromban már pontosan tudtam: férfi vagyok a lelkem mélyén. Addig is fiús voltam külsőleg, de ekkor meglepő módon a lelkem átvette az irányítást a testem felett. Míg addig gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy akik láttak, nem tudták eldönteni, fiú vagyok-e vagy lány, innentől kezdve megszűntek ezek a kételkedések. Azzal, hogy bennem helyére kerültek a dolgok, megváltoztak a külvilágból érkező visszajelzések is.

 Ekkor kezdtem el  Andrisként bemutatkozni az embereknek. Mivel külsőleg  már fiús voltam, így sokan el is hitték, hogy genetikailag is férfi vagyok. Viselkedésemből, mentalitásomból,  a férfiasság áradt. Ahogy én változtam és egyre inkább alakult férfiúi énem, úgy csillapodtak bennem a lázadás tüzei. Ráébredtem, hogy bár a világ még nem tud befogadni engem, de én már készen állok befogadni a világot.

Mivel ez egy kisváros volt, így sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy összetalálkoztam két emberrel: egyik Andreaként ismert, másik Andrisként, így rettegtem az ilyen találkozásoktól. Az életem tele volt félelemmel, frusztrációval, bujkálással és titkokkal. Teljesen bezártam. Már néha magam sem tudtam, hogy ki vagyok.  A sok hazugság, amit ezek a helyzetek generáltak, sodortak magukkal. Gyötrelem volt az életem. Nem volt senki, akivel ezt megbeszélhettem volna, akihez fordulhattam volna. Egyedül voltam ezen a világon. Nehéz volt feldolgoznom. Nem volt semmi információm, nem tudtam mi történik velem, merre induljak. Tele voltam kérdésekkel,de a válaszok nem voltak sehol. A szüleimtől nem mertem segítséget kérni.  Szégyelltem magam. Aztán az évek, a sok-sok csalódás, a magány és megfelelési kényszerből felépülő életem legnagyobb mélysége választás elé állított: felállok vagy meghalok.

  Míg fiatalabb koromban átokként, csapásként éltem meg a transzszexualitást, egy genetikai hulladéknak éreztem magam, most már egy csodás ajándéknak tartom az életem. Megtanított küzdeni, együttérzésre nevelt. Segített, hogy mindent úgy fogadjak el, ahogy történik. Sokáig kerestem választ arra, hogy miért  alakult így a sorsom, de ma már tudom, hogy okkal történt: azért, hogy segíthessek másoknak azokban a pillanatokban, amikor senki nem áll mellettük.” Megfoghassam a kezüket” és irányt mutathassak, ha úgy érzik, eltévedtek. Ha felmerül a kérdés - ott legyen a válasz. Szeretnék eljutni mindenkihez, aki érintett bármilyen módon ebben a témában.  Tájékoztatást, információt nyújtani, válaszolni. Egy olyan közösséget formálni, amelyhez fordulhatsz, ha meg akarsz osztani valamit, vagy nem tudod, merre indulj. Szeretném összefogni a transzszexuális társadalmat. A saját példámon keresztül megmutatni, lehet az életet élni, még ha az ember el is tér a társadalmi normáktól. Így is lehet dolgozni, szeretni, családot alapítani. Hiszem, nem az a lényeg, hogy mások mit gondolnak rólad, hanem te magad mit gondolsz, hogy te el tudod-e képzelni úgy az életed, hogy teljes értékű életet élsz. Azt vallom, hogy nincsenek problémák,csak megoldandó feladatok. De persze nem muszáj ehhez TS-nek lenni, lehet bárki, aki valamilyen helyzettel találja szembe magát. A lényeg, hogy tudd, mit akarsz.

Bejegyzéseimben visszanyúlok életem korábbi szakaszaihoz és személyes tapasztalataimon keresztül megpróbálom megmutatni, hogy nekem mire mi volt a megoldás,hogy bizonyos helyzeteket hogyan éltem meg. Remélem segítségedre lesz. Írok kudarcokról,vívódásokról, harcokról az életben maradásért, családról, párkapcsolatokról és mindenről ,ami érdekelhet. Megpróbálom végig járni a  nemátalakító műtét folyamatát, hogy pontos képet kapjak,hogy hogyan is valósítható meg ez a mai Magyarországon,milyen lehetősége van annak,aki szeretné a fizikai testét a lelkéhez alakíttatni. Beszámolok az eseményekről, részletesen.

 

Szólj hozzá!


2011.09.05. 12:06 melegpar.hu

A „T” világa – Tükör által homályosan?

Tavaly ismerkedtünk meg Bandival, aki fantasztikus lendülettel akart tenni valamit az LMBTQ közösségért. Ő volt az első transz-pasi, akivel közelebbi ismeretségbe kerülhettem, és mint önismereti munkájának egyik segítője, saját bőrömön is tapasztalhattam néhányat azok közül a kihívások közül, amikkel a szakember szembesülhet a transzszexuális kliensekkel való munkában.

Bandi felajánlotta nekünk, hogy szívesen írna blogunkon belül egy sorozatot, ami a transzszexuálisok speciális nehézségeit érinti, információt, támogatást nyújt számukra. Nagy örömmel fogadtuk a felvetést, mivel ez a csoport még az LMBTQ közösségen belül is sok félreértéssel, kérdéssel övezett. Első bejegyzése előtt nekem jutott a lehetőség, hogy rövid bepillantást nyújtsak a „T” pszichológiájába.

Elsőként tisztázzuk az alapokat: a transzneműség (transgenderism) egy gyűjtőfogalom, bővebben olvashattok erről a melegvagyok.hu fogalomtárában,itt. A transzszexuális olyan személy, aki úgy érzi, hogy fiziológiai teste nem tükrözi valódi (megélt) nemét. Érthető, ha ez az esetek többségében súlyos gondokat jelent, általában már a kisgyermekkortól kezdődően a zavarba ejtő élményt átélő számára. A lelki tényezők igen sokrétűek, ezért itt én most csak azt emelném ki, ami lényegileg hatással van az összes többi nehézségre. A pszichológiai szakirodalom szerint éntudatunk része önmagunk kategorizációja, megnevezése, illetve az, hogy képesek legyünk önmagunkat másokkal összehasonlítani. Ezekből a hasonlóságokból-különbségekből bontakozik ki identitásunk, önbizalmunk, ez képezi alapját annak, ahogy párkapcsolatainkban ismerős, vagy éppen hiányzó tulajdonságainkat keresgéljük. A transzszexuális emberek esetében ez az önmegtapasztalás és társas összehasonlítás már a kezdetektől sérül. Kisgyermekkorban még sokat segíthet a megélt nem szerepeinek felvétele (bár a szülők már ebben a korban is bosszankodva, vagy riadalommal fogadhatják és igyekeznek a gyermeket biológiai nemével megegyező társadalmi nemének megfelelő viselkedésre kényszeríteni), ám a kamaszkor, mikor a másodlagos nemi jellegek kialakulása körül forog kis világunk, rémálommá változhat a transzszexuális fiatal számára. Nem véletlen, hogy ebben az életkorban a legnagyobb az öncsonkítás, öngyilkosság veszélye közöttük, hiszen gondoljunk csak bele, milyen dühösek tudunk lenni testünk jószándékú jeleire egy apró nátha során, ha az vágyott elképzeléseinket keresztezi akár egy estére is. Megvan? Akkor most ennek az élményünknek birtokában hunyjuk be a szemünket és képzeljük el egy hosszú percig, milyen is lehet, ha a testünk egy életen át megcsúfol bennünket, minden percben, minden egyes tükörben valami olyasmit látunk és vagyunk kénytelenek együtt létezni vele, ami vágyainkkal szöges ellentétben áll. Csapdába estünk, megszégyenültünk, identitásunk szűköl, mert nem tudjuk megmutatni valódi önmagunkat, olyan csinosan/jóképűen, olyan férfiasan/nőiesen, ahogyan csak szeretnénk. Hogyan értessük meg ezt a szüleinkkel? Hogyan vállaljunk így munkát? És legfőképp: hogyan várjuk, hogy önmagunkért szeressenek, testestül-lelkestül, mikor magunk sem tudjuk szeretni ezt a testet?! A legtöbb transzszexuális kamasz ilyen és ehhez hasonló érzésekkel szembesül, ehhez adódik általában a család mindezt megerősítő kétségbeesése.

A krízisnek sokféle megoldása létezik – a transzszexuálisoknak spontaneitásra és rengeteg kreativitásra van szükségük, akárcsak a velük foglalkozó lelki segítőknek. Fontos, hogy informáltak legyenek arról, milyen lehetőségeik vannak nemátalakításra vagy hormonkezelésre, de óva intenénk mindenkit attól, hogy az egyetlen üdvözítő megoldást valamiféle döntéshozatal elősegítésében lássa. Véleményem szerint legfontosabb, hogy megérezhessék: önazonosságuk saját kezükben van, biztonságot és elfogadást kaphatnak ahhoz, hogy olyanná fejlődjenek, amilyenné vágynak fejlődni, hasonlóságokban és különbözőségekben egyaránt. A transzszexuális embernek van tán legnagyobb szüksége arra, hogy döntési vagy akár „nem-döntési” szabadságát meghagyják és ennek az oka az a sokszor kisgyermekkortól beégett tapasztalat, hogy nem elfogadhatóak, nem szerethetőek olyannak, amilyenek (persze ez nem kizárólagosan rájuk érvényes, ám esetükben ez fokozottan és általánosabban megjelenhet).

Korántsem teljes az általam vázolt lelki háttér, ám ettől a ponttól és a következő poszttól átengedem majd Bandinak a terepet, mert az ő szubjektív írásai úgy sejtem jóval hitelesebbek lesznek, mint amit én ebben a témában nektek adhatok. Fogadjátok őt a szokott nyitottsággal!

 

 

Szólj hozzá!


2011.08.25. 16:08 melegpar.hu

A gólya - rózsaszín szemüvegen át

Nos, sokaknál a gyermekvállalás az a pont, ami már tényleg kiveri a biztosítékot. A hangzatos „Nekem mindegy, csak a négy fal között csinálják” után  talán a legnépszerűbb második - burkoltan homofób - közhely: „Nekem nincs bajom a melegekkel, de azért gyereket ne neveljenek”.

 

Mivel jelen blog célja éppen a meleg párkapcsolatokról és a meleg családokról (értsd meleg fiú vagy lány pár és a közösen nevelt gyermek(ek) által alkotott „háztartás”) folytatott diskurzus -  a tudomány mai álláspontjának figyelembe vételével -, így rögtön az elején szeretnénk foglalkozni ezzel a kérdéssel.  A téma bonyolult annyira, hogy egy blogbejegyzés kevés legyen összefoglalásához, ezért már most szeretnénk jelezni: a témát még folytatjuk.

Milyen érveket szoktak tehát hangoztatni azok, akik a gyermekvállalás ilyen módját ellenzik?

A legtöbben azzal érvelnek, hogy a melegek által nevelt gyerekek is melegek lesznek. Eltekintve attól a frappáns választól, hogy „na és akkor mi van?” (gyengébbek kedvéért: a pár tagjait a tolerancia nevében melegként elfogadjuk - ha már így alakult az életük -, de azért ne termeljék már magukat újra... ⇒ ergo toleránsan vagyok homofób), nézzük meg ennek az érvnek a tudományos cáfolatát:

Mivel ma Magyarországon még viszonylag kevés ilyen környezetben nevelt gyermek van és életkoruk sem teszi még lehetővé, hogy statisztikailag elfogadható elemszám (értsd: kutatásban résztvevő gyermekek száma) mellett tudományosan is értékelhetően kutassuk ezt a kérdést, ezért tőlünk kissé nyugatabbra kell mennünk válaszért. Az első ilyen jellegű felmérések még a 70-es évekre nyúlnak vissza. Mára számos országban (pl. USA, Spanyolország, Hollandia) folytattak erre vonatkozó felmérést, és mindenhol ugyanazt az eredményt kapták: az azonos nemű szülők által nevelt gyermekek nem lesznek nagyobb számban maguk is melegek.

Persze miért is lennének, tehetnénk fel a kérdést, hisz a meleg szülők is anno heteroszexuális felmenőik gyermekeiként cseperedtek, mégsem hatott rájuk  a követendő példa erejével szüleik irányultsága. Szerelmük tárgyát - a szülői példa ellenére - pont abban az  azonos nemű partnerben vélték megtalálni, akivel most egy olyan kutatásban vehetnek részt, melynek célja annak kiderítése: ők vajon sikeresebben tudják-e közvetíteni a párválasztási preferencia mintáját, mint szüleik tették irányukban. Rövid töprengéssel magunk is rájöhetünk a válaszra: ezt a mintát nem utánzásos tanulás révén sajátítjuk el.

Amit egy gyermek a szüleitől elsajátít, az sokkal inkább a kettejük közötti intimitás, a szeretet kifejeződése, a kommunikációs minták és a problémakezelés, mely lássuk be, mind a heteroszexuális, mind a homoszexuális párok esetén ugyanolyan széles spektrumú. Egyvalami azonban nagymértékben különbözik, melynek a gyermek szempontjából óriási jelentősége van. Mivel a meleg szülőknél nem tud „becsúszni” a baba, ezért a tudatos rákészülés, a jogi és szociális anomáliák meghaladása, a hosszú távú tervezés mind a gyermek érdekeit szolgálja: ő egy olyan családba érkezik, ahol nagyon várták és nagyon készültek rá, hálásak a sorsnak - vagy világnézeti választásuk szerint bármi/bárki másnak -, hogy bekövetkezett a gyermekáldás és most már ők is a családosok sorait gazdagítják. Amennyiben ezt még jó ideig nem felejtik el, a gyermek magas szinten profitál ebből a hozzáállásból: egy ilyen családban ritkán hangzik el, hogy „igazából még nem akartunk, de hát így alakult”, „anyádnak miattad kellett otthagynia az iskolát” stb.

Ezzel persze azt sem szeretnénk állítani, hogy egy gyermek számára az egyedüli üdvözítő életesély, ha a gólya egy rózsaszín ház felett annyira megdöbben, hogy tágra nyílt csőréből pont  egy meleg párhoz dobja őt le. Mindenesetre pszichológia szemszögből figyelemre méltó, hogy egy negatív társadalmi közeg „biztosította” nehezítő körülmény a sikeres megküzdés után miként tudja a gyermek érdekeit szolgálni.

Folyt. köv.

Szólj hozzá!


2011.08.22. 11:59 melegpar.hu

Ellenszélben élni I. – avagy a kisebbségi stressz elmélete

A szociálpszichológia kedvelt és egyik legismertebb kísérlete az a vizsgálat, melyben egy csoport beépített ember állítja egy látványosan hosszabb vonalról, hogy az rövidebb, mint a többi bemutatott vonal. Egyetlen bánatos és avatatlan kísérleti személyünk pislog, fejét vakarja, ám az esetek többségében végül nagyot bólint a többségi összhangzatra. Látása, megítélése ettől még nem (vagy nem feltétlenül) változik, ám keveseknek van mersze ebben a helyzetben az árral szemben csapkodni. Az ilyen és ehhez hasonló kísérleti elrendezések jól szemléltetik azt az alapvető pszichológiai feladványt, amivel egy meleg ember nap mint nap szembetalálja magát és amiből a melegek lelki nehézségeinek jelentős része eredeztethető. Elütni a többség által elfogadott normáktól nem éppen a legpihentetőbb vállalkozás – nagy bátorság kell hozzá, ha valaki nyíltan akarja tenni.

A homoszexualitás némileg különbözik attól a problémától, hogy melyik vonalat látod hosszabbnak. Míg az utóbbi csupán egy adott helyzetben elgondolt véleményed (amit még így is megerőltető felvállalnod a többség ellenében), addig melegként az életedet, vagy az életed egy szakaszát töltöd. A melegség nem csupán a szexualitásodat érinti, hanem a párválasztásodat, vonzalmaidat, szerelmeidet is. Ez érthető módon kihatással van a boldogságodra, elégedettségedre, ami pedig életed minden területét befolyásolhatja, sőt, testeddel, külsőddel való viszonyodat, végső soron pedig önmagaddal kapcsolatos képedet, magabiztosságod, büszkeséged, önbizalmad, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Így tehát az életed minden területe, végső soron saját személyiséged, identitásod kerül kapcsolatba mindazzal, ami a többség számára elutasított, lenézett, megvetett, szégyellnivaló, sőt, akár még gyűlölt is lehet. Vagyis egy szóval: vállalhatatlan.

Ez a vállalhatatlanság vezette a melegséggel foglalkozó kutatókat ahhoz a felismeréshez, amit a pszichológiában kisebbségi stressz elméletnek neveznek.  Ennek lényege, hogy az – esetünkben - szexuális kisebbséghez tartozók mindennapi életük során nem élvezik a többségi támogatásból eredő előnyöket, sőt, egy ezzel ellentétes erő, a megbélyegzés hat rájuk. A stigmatizáltság nem csak abban a szélsőséges esetben jelentős lelki tényező, ha emiatt konkrét fizikai erőszakra kerül sor – a megszégyenülés ránk, társas lényekre épp elég fájdalmas hatással van. Mindannyiunknak van a tarsolyában néhány olyan hátborzongató emléke, mikor szerettünk volna a föld alá süllyedni valamilyen tettünk, vagy tulajdonságunk napvilágra kerülése okán. Ahhoz, hogy az ilyen helyzetekben tovább tudjunk lépni bátorságunkra, önbizalmunkra, erősségeink tudatára van szükségünk, ám még mindezekkel felvértezve is kellemetlen az élmény, szégyenünkben "égünk", pocséknak érezzük magunkat egy időre és testünk is vészjeleket ad: megtapasztalhatjuk a "harcolj vagy menekülj" reakciót (szívünk hevesebben dobog, "leizzadunk" a tulajdonképpeni lelki erőfeszítéstől).

Jean Paul Sartre, az egzisztencialista filozófus szerint a "pokol, az a többiek", vagyis ő úgy gondolta: egymásnak tudjuk a legnagyobb kínt okozni azzal, hogy megítélünk, véleményt alkotunk, lenézünk, megbélyegzünk. A kisebbségi stressz tulajdonképpen ugyanezt jelenti, csak a pszichológia nyelvén. Korábban a melegség betegségelméletét azzal támasztották alá, hogy a melegek körében statisztikailag több lelkileg sérült, pszichés problémákkal, öngyilkosság gondolatával küzdő embert találni. A megkísérelt/sikeres öngyilkosságok szempontjából is veszélyeztetettebb ez a csoport. Csakhogy mindez valójában következmény – a meglepő éppen az, hogyan képesek a kisebbség bizonyos tagjai (szerencsére egyre nagyobb számban) a stigmák ellenében egészségesek maradni? Mert a melegség mára igenis egyre inkább vállalható, sőt, akár erőforrások is meríthetőek belőle.

Ezen a ponton érzem a blog-normák szorítását, posztom megint túl hosszúra nyúlik. A normaszegésből eredő izzadást elkerülve, mégis önazonosan maradok így annál, hogy eddig vázoltuk az LMBTQ lelki nehézségek fő forrását: a kisebbségi stresszt. Egy későbbi posztban folytatom majd ezt a témát azzal, hogy milyen külső-belső tényezők lehetnek segítségünkre a kisebbségi stressz nyomásával szemben. Zárógondolatként annyit még mindenképpen ide fűzök: ez nem csupán elvont pszichológia. A kisebbségi stressz elmélet éppen arra mutat rá, hogy bármilyen többség tagjaként személyes felelősségünk van a másik boldogságának, pszichés és testi jóllétének megalapozásában. Az életünket személyes találkozások sora képezi, ahogy Sartre-nál, úgy a valóságban is egymás tükrei vagyunk és sem egyénileg, sem közösségileg nem mindegy, hogy a másik hogyan látja rajtunk keresztül önmagát – és mi rajta keresztül önmagunkat.

Szólj hozzá! · 1 trackback


2011.07.18. 17:44 melegpar.hu

Mindegy, kivel élsz?

„Mindegy kivel élsz? Mégis mi a fenére tanítanak ott téged?!Kizárt, hogy még egyszer elengedlek a családterápiás képzésre!” – kommentálta képzésem idején férjem felháborodva a könyvet, melyet ott jó szívvel ajánlgattak, s ennek hatására rögtön megvettem, hogy otthon a megosztás vágyával mutassam meg neki. A könyv címe ugyanis ez volt: „Szeresd önmagad és mindegy, kivel élsz”. Számos elgondolkodtató útmutatást kínál arra nézve, hogyan lássunk rá párkapcsolati nehézségeinken, ütközeteinken keresztül jobban önmagunkra, otthon mégis kiverte a biztosítékot (ha csupán ugratásképpen is) a talán kissé túl hangzatosra sikerült cím.

Mikor egy fehér papír előtt ülve (szeretem az írás e tapintható formáját) azon töprengtem, hogyan is kéne bemutatnunk ez a blogot, mit szeretnénk elsőként elmondani róla, ez a történet merült fel emlékeimből. Azért, mert sűrítetten tartalmazza azt, amit a meleg párkapcsolatokról gondolunk. A „mindegy, kivel élsz” ebben a formában ugyan túlzás, hiszen több döntő szempontból ez a választásunk általában egy cseppet sem közömbös számunkra. Ám a könyv szerzője sem azt érti kijelentése alatt, hogy akkor tulajdonképpen nyugodt szívvel lecserélhetnéd deltás, művelt és megértő társad a délelőtt 11-kor is savanyú pálinkaszagot árasztó, beszólogató szomszéd zsíragyra, és a váltás egy fél vállrándításnyit sem kavarna fel téged, hanem csupán azt, hogy a párkapcsolatainkban tapasztalt konfliktusaink tetemes része abból fakad, hogy önmagunk egy (vagy több) szeletével nem vagyunk kibékülve, agyafúrt kis szörnyeteg párunk meg éppen ezt a szeletet macerálja, bemozdítja automatizmusainkat, régi tudattalan sebeinkről kaparja le a vart merészen. A párkapcsolat személyes fejlődésünk legnagyszerűbb és legkeményebb terepe és amennyiben nem rettenünk vissza attól, hogy alaposabban megvizsgáljuk, miért úgy működtetjük, ahogyan, mi jellemző ránk, mikor okoz fájdalmat vagy örömet nekünk valami, akkor esélyünk lesz mind társunkkal, mind önmagunkkal nagyobb harmóniát, kevesebb sérüléssel járó, bizalomtelibb kapcsolatot kialakítani.

Ezzel el is érkeztünk ennek a blognak az egyik alapvetéséhez. Arról szeretnénk itt beszélni, ami a munkánk egyik sarokpontja, vagyis hogy a zökkenőmentesebb és - ne kerteljünk - boldogabb párkapcsolathoz saját magunk és partnerünk működésmódjainak, automatizmusainak (pl. hogy miért és mire „ugrik”), korábbi tapasztalatainak jobb megértésén keresztül vezet az út. Ez lenne a „mindegy, kivel élsz” sűrítmény egyik összetevője.

A másik összetevő ezúttal azonban még lényegesebb. Ennek a blognak a címébe nem egyszerű hőfokmérőként keveredett a melegség, hanem azért, mert indításával az volt a kifejezett célunk, hogy ne csupán tanácsadói, terápiás keretek között foglalkozzunk a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer (LMBTQ) párkapcsolatokat érintő fontosabb pszichológiai és szociológiai kérdésekkel, hanem közérthetően, könnyed hangnemben, nyitottan és tabumentesen beszélgethessünk ezekről, illetve fórumot teremtsünk azok számára, akik érdeklődnek a téma iránt. A melegséggel (queerséggel, transzneműséggel, biszexualitással, ezt ígérem, most ragoztuk utoljára, innentől értsd kérlek, hogy mindig erről van szó, vagy ha mégsem, azt külön jelezzük) kapcsolatban nagyon is felkiáltójeles-kérdőjeles a mondat: „mindegy, kivel élsz?!”


Ha a válasz egy szóban összefoglalható lenne, nyilván el sem indítottuk volna ezt a blogot. A rövid véleményünk körülbelül ilyenformán foglalható össze: igen, párkapcsolati szinten mindegy, milyen a nemi identitásod vagy a szexuális orientációd, mindegy, hogy kibe szeretsz bele vagy kivel kívánod a szexet abból a szempontból, hogy akárhogy is alakul, biztosra veheted, számtalan konfliktusos területtel, „időzített bombával” leszel kénytelen birkózni, mint ahogyan azt is, hogy rengeteg izgalomban és örömben lesz részed. A pszichológia (sokak által rettegett) tekintetével vizsgálva heteroszexualitás és homoszexualitás az ember egy-egy aspektusát jelentik, egyenértékű kategóriák, nem kapnak „jobb” vagy „rosszabb” minősítést, amiből következik, hogy „melegként” vagy „heteróként” éppúgy lehetsz a kapcsolatodban és kapcsolatod által nagyon frusztrált, dühös, szomorú és elkeseredett, mint kirobbanóan vidám, elégedett, kielégült és egyszerűen csak boldog.

Azt állítani azonban, hogy a meleg és heteroszexuális párkapcsolatok semmiben sem különböznek egymástól, csupán a túlzó politikai korrektségből eredő szorongás mondathatná ki velünk, nekünk pedig nem akaródzik a szorongás e kitaposott és sok témát gondos hallgatásba száműző ösvényére lépni, nemhiába tudhatjuk magunk mögött több száz önismereti óra erőt adó munkáját. Nem lehet csak úgy félresöpörni a tényt, hogy a meleg párkapcsolatok éppúgy nem önálló szigetként funkcionálnak, nem függetleníthetőek a társadalmi, kulturális, családi környezettől, ahogyan a heteroszexuális kapcsolatok sem. És lássuk be, ez a fajta beágyazottság nem kifejezetten a „mindegy, kivel élsz” szlogent sugallja. A társadalmi többség nem ezt a mondatot tűzte kokárdájára, még akkor sem, ha az LMBTQ közösség elfogadottsága egyre nő (látszólagos formában erőteljesebben ugyan, ám mi nem vagyunk borúlátóak, a magyar valóság szintjén is). Ez pedig nagyon is befolyásol egy kapcsolatot. Elég csak arra a hétköznapi, sokak által bizonyára megtapasztalt helyzetre és érzelmi légkörre gondolni, ami olyankor jön létre, mikor titkos viszonyt kezdünk, vagy nem tudjuk annyira tisztelni valamelyik partnerünket, hogy ismerőseink, barátaink, családunk előtt is felvállaljuk. Az ilyen helyzet plusz konfliktusokat terhel a kapcsolatra. Hatványozottan igaz ez az LMBTQ kapcsolatok esetében, hiszen ott nem csupán a páros mindennapjait tudják meghatározni a környezet irányából érkező vélt (gyakran elővételezett, beépített) vagy valós reakciók, hanem a párt alkotó egyének akár első tudatos eszméléstől induló életét, énképét is. Ez pedig komplexebb rendszert hoz létre, semmint hogy berakható lenne a „nagyon hasonlít a hetero kapcsolatokhoz”/ „nincs lényeges különbség”/ ”nem kell ezzel külön foglalkozni” feliratú dobozokba. Nem véletlen, hogy külföldön terápiás rendszerek, szakkönyvek, munkacsoportok foglalkoznak intenzíven a területtel. A kutatások, szakmai beszélgetések már itthon is megindultak és az utóbbi években egyre élénkülnek, erre jó példa a Változás Rendelő által havonta tartott szakmai és az érintettek között létrejövő párbeszédet támogató Szex-Ma szemináriuma. A mi célunk, hogy folyamatosan fórumot, helyszínt, nyilvánosságot és szakmai figyelmet is biztosítsunk a témának. Tanácsadás keretében kifejezetten az LMBTQ közösség számára dolgozunk ki és fejlesztünk pszichológiai eszközöket és feladatunknak tekintjük a kutatási eredmények áttekintését, összefoglalását, új kutatások indítását az LMBTQ egyének, párok és családok terápiás lehetőségeinek témájában. Ezt a blogot azonban azért indítottuk, hogy ne csak szakmai szinten folyjon vita, ötletelés, gondolkodás elsősorban az LMBTQ párkapcsolatokról és családokról, hanem kötetlenül, bátran, közvetlenül, tabuk nélkül. „Meleg” és „heteró” nézőpontból, mert ez is a párbeszéd része.    

Mivel ennek a blognak a témája különösen alkalmas indulatok felkavarására és sérelmek felszakítására, így számítunk arra, hogy a kommentekben sokan fognak támadni minket, vitatkozni a nézeteinkkel. A vitát szívesen fogadjuk, nézeteinket nem tekintjük egyedül üdvözítőnek, vagy kizárólagos igazságnak. Amennyiben valamit ki szeretnétek igazítani, vagy tévedést találtok, jelezzétek, a ti véleményeteket is fontolóra vesszük és ezáltal mi is fejlődünk, vagy azért, mert annak ellenére kitartunk a sajátunk mellett, vagy azért, mert változtatunk. Úgy véljük, hogy a változásra, belátásra való képesség a pszichológia esetében alapvető feladat, de az is lényeges, hogy vállaljuk saját véleményünket. Ha kritikát kapnak, az emberek először hajlamosak nagyon megijedni, mert ez a kritika fenyegeti őket, a magukról kialakított pozitív képüket, esetleg világnézetüket. Ám mi azt valljuk: nem csupán tévedni, hibázni is szabad, mert ez az emberek sajátja, így már most ünnepélyesen megígérhetjük, mi is megtesszük majd. Szerintünk az igazi probléma ott kezdődik, ha a tévedésektől, mások megsértésétől való szorongás akadályoz minket abban, hogy a szívügyünket háttérbe szorítsuk, nézeteinket ne képviseljük, csupán a kényes, gyakran tabuként kezelt téma okán.  A blog kommentjeit ebben a szellemben fogjuk moderálni.

Azoknak a kommenteknek, melyek trágárak, mocskolódnak, építés helyett mások megsértésére és indulatok gerjesztésére törekednek nem fogunk teret adni, mivel ezeket nem tartjuk összeegyeztethetőnek a pszichológia nyitott szemléletével, illetve mivel érdemi fórumot szeretnénk nyújtani a témának.

Most, hogy a kezdeti tétovázás után teleírtam a papírt visszatérek a kiinduló gondolathoz. A könyv címe az volt, „Szeresd önmagad, és mindegy kivel élsz”. A mondat első részéről kevés szó esett, ám ez az, amivel a blogban leginkább foglalkozunk majd: mi gátol meg abban és mi segíthet, hogy melegként, párban szeretni tudd önmagad? Mik a nehézségek, mit eredményezhetnek és milyen megoldási lehetőségek jöhetnek szóba? Egyáltalán, milyenek az LMBTQ (egyenként!) párkapcsolatok és milyen benne az egyén? Ezek sokrétű és messzire vezető kérdések. Tekintsük ezt a felszállópályának egy nem minden részletében ismert égbolt irányába, lássunk neki itt és most, reméljük szívesen tartotok velünk tekintet nélkül szexuális orientációra, nemi identitásra, vagy bármi egyéb cimkére! Ahogy kedvenc költőm, Tandori Dezső mondja: „Hajrá az akadálytalanba, itt már a pálya sincs kimérve…”


 

Szólj hozzá!